1934 májusában az amerikai hadsereg közzétette azokat a feltételeket, amelyek mellett meg kell felelnie a modern többmotoros bombázónak. Megkövetelték, hogy 1640 és 3540 km közötti útvonalon akár 907 kg bombát is el tudjon vinni, miközben a sebesség 322 és 402 km / h között marad. Míg az amerikai hadsereg szerint a több hajtóműves kifejezés azt jelentette, hogy egynél több hajtóműnek kell lennie, a Boeing a koncepció bemutatására felkért Boeing 299 (később B-17) esetében négy hajtómű használatát fogadta el. A gép munkálatai 1934. június közepén kezdődtek. 1935. július 28-án a Boeing 299 felszállt első repülésére, ami 3380 km-es útvonalon zajlott, 406 km/h átlagsebességgel. A pozitív teszteredmények híre bizakodóvá tette a Boeinget. Keserűbb hír érkezett, hogy 1935. október 30-án a prototípus felszállás közben lezuhant. A baleset okainak vizsgálata során kiderült, hogy a felszállás blokkolt vezérlőrendszerrel történt (normál eljárás, amikor a repülőgép állt). Ennek ellenére, figyelembe véve az elvégzett tesztek pozitív eredményeit, a hadsereg úgy döntött, hogy megrendel 13 YB-17-et és egyet statikus tesztekre. A lezuhant prototípust négy Pratt-Whitney R-1680-E Hornet motor hajtotta, egyenként 750 LE teljesítménnyel. Szárnya az alapnál olyan magas profilú volt, hogy elérte a kör alakú törzs átmérőjének felét. A szárnyak kifutó élén nagy fesztávú szárnyak voltak, ami csökkentette a sebességet fel- és leszálláskor. A futómű a hátsó kerékkel elektromosan behúzható és meghosszabbított volt. A fegyverzet öt géppuskából állt, a hajótest nyílásában szállított bomba rakomány tömege elérte a 2177 kg-ot. Az YB-17 első repülése 1936. december 2-án történt. A repülőgép a prototípustól a 930 km-es Wright GR-1820-39 Cyclon radiálmotorok használatában, a 9 fős személyzettel történő repülésre való felkészítésben és számos kisebb fejlesztésben különbözött. 1937 januárja és augusztusa között 12 repülőgépet szállítottak le. A virginiai Langley Fieldben található 2 Bombardment Group felszerelésének részét képezik. A 13. példányt a Wright Fieldbe szállították a tervezett tesztsorozat befejezéséhez. Miután azonban az egyik Y-B17-es erős turbulenciában sérülés nélkül elhagyta a repülést, úgy döntöttek, hogy a tizenharmadik példányt hozzák az üzemi színvonalhoz. Az U1B-17A jelzésű repülőgépet 1000 LE-s GR-1820-51 radiálmotorok hajtották, kipufogógázzal működő Moss / General Electric turbófeltöltőkkel. Ennek a gépnek az első repülése 1938. április 29-én történt. Az üzemeltetési tapasztalatok bebizonyították, hogy egy ilyen hajtómű milyen előnyökkel jár a szívómotorokkal szemben, és onnantól kezdve minden további Flying Fortress géphez csak turbófeltöltős motort használtak. Az YB-17 megrendelése után szerződést írtak alá 39 darab B-17B - az első változathoz hasonló változat, de 1200 LE-s R-1820-65 turbófeltöltős motorokkal és megnövelt számú géppuskával - gyártására. 7 darab. Az első repülőgép 1939. június 27-én szállt fel, és az összes repülőgép leszállítása 1940 márciusában fejeződött be. A B-17C volt ennek a repülőgépnek az első változata, amelyet Nagy-Britanniában szállítottak a RAF-nak. Az 1941 elején szállított első 20 egységet az I. Erődnek nevezték el. A 90 fős osztag felszerelésébe kerültek, amelybe 1941. július 8-án, Wilhelmshaven bombázása során kerültek először hadrendbe. Műszaki adatok (a B-17G-hez): maximális sebesség: 510 km/hpraktikus mennyezet: 10 670 mműködési sugár: 1 760 kmfegyverzet: fix - 13 db 12,7 mm-es géppuskafelfüggesztve - 5800 kg-ig, normál esetben - 2742 kg-os bombák.